Név: Diane Viens
Kor: 31 év
Születési hely: Alaszka
Elizabeth és Chris már fiatal tizenévesként egymásba bolondultak. Mindketten nagycsaládból származtak, és ők is azt akartak – nagy családot, sok gyermeket. Így is lett.
Én a hatodik lettem, az egyetlen lány, a sok fiú gyerek után. 31 évvel ezelőtt születtem meg hát egy alaszkai kisvárosban, Cicelyben.
Mondanom sem kell, hogy öt fiú testvérrel akik ráadásul egytől egyig a bátyáim, nem volt könnyű felnőni. Noha sosem kellett a nyomdokaikba lépnem, sosem kellett azt tennem amit ők, szerettem velük szórakozni járni. Őrültek mind, de a mai napig nagyon szeretem őket.
Imádtunk kijárni halászni apámmal, a Jeges-tenger öblei és nyílt vizei mindig szeretettel vártak minket. Tisztességes életet folytattunk: egységben a természettel. Annyit vettünk el amennyi kellett se többet se kevesebbet, cserébe vigyáztunk a természet kincseire. Figyeltünk s segítettünk.
A szüleim a Tégla nevű kocsma és étterem tulajdonosai voltak. Ebben a kisvárosban szinte mindenki ismert mindenkit és általában minden este az éttermünkben gyűltek össze a barátok, ahol az emberi őrület minden megnyilvánulása szeretetről, toleranciáról és tisztaságról szólt. Hiszen maga az élet is erről szól nem?
Megtanulunk lemondani az álmokról s vágyakról, ha tudjuk, hogy ezzel máson segíthetünk, ha tudjuk, hogy maradásunk mások érdekeit szolgálja.
Én is ezért maradtam Cicelyben. Segítenem kellett idősödő anyámnak, miután apám és három bátyám halálát lelte egy halász balesetben. Nem mondhatni, hogy engem kevésbé sújtott volna le a hír. Napokig nem mozdultam, csak sírtam a szobában, nem, nem is sírtam, zokogtam, üvöltöztem, számon kértem Istent, miért vette el őket tőlünk, miért kell ilyen keserves árat fizetnünk, miközben mindig a helyes ösvényeken jártunk, mindig megóvtuk a természetet és az mégis ellenünk fordult. A tenger mi az előtt csoda volt, egyetlen másodperc alatt változott ősi szörnyeteggé és én soha többet nem bújtattam lábujjam csendes fodrába viszonylag meleg nyári éjszakákon.
Anyám nem őrjöngött. Nem éheztette magát, nem zokogott. Mosolygott mikor választ követeltem Istentől, átölelt és azt suttogta, a halál csak az élet része. Ma már tudom; nekem kellett volna erősnek lennem nem neki. Nem vonult vissza s két bátyám vette át apám helyét az étteremben. Én azonban hallgatag lettem. Nem könyörögtem. Hagytam hogy a folyók sodrása magával ragadjon, mert szinte kívántam a halált, ragadjon el engem is. Minden őrültségre hajlandó voltam, mert saját magam túl gyáva voltam ahhoz, hogy megtegyem… és mint mondtam: megtanultam elnyomni saját vágyaim ha az élet ezt kívánta. Így volt helyes.
Amíg bátyáim az étteremben segítettek én elvesztem a bűn s romlás világában. Napokig voltam távol otthonomtól és csak ittam és ittam hogy elnyomjam a fájdalmat. Már az sem érdekelt volna ha valaki csak úgy elkap, erőszakot vesz rajtam majd meggyilkol. Megváltás lett volna a halál, legalábbis akkor így gondoltam. Minden jobb mint ez a bánat s fájdalom.
Megismerkedtem Johnnal, aki Sitkában élt, és aki igazi rosszfiú volt… és tíz évvel idősebb nálam. Nem is emlékszem hány buja éjszakát töltöttem őrjöngésben vele, hogy feledjem azt, hogy nekem anyám és a testvéreim mellett lenne a helyem.
Imádtam a tetoválásait. Megbabonáztak. Én is akartam, azt akartam hogy a tinta örökre a bőrömbe ivódjon, hogy legyen valami ami mindig velem van.
Az első egy koi volt, egy japán hal a hátamon. Ennek a halnak a különlegessége, hogy árral szemben úszik: egyre csak feljebb még el nem éri célját, soha nem áll meg csak mikor hazaérkezik. Ilyen akartan lenni: bátor, erős, valaki, aki küzd az életéért. Aznap hazatértem.
Szeretettel fogadtak mintha soha el sem mentem volna, mintha nem telt el volna az a három vagy négy hónap üresen, sivárul, szeretkezéssel, italozással, tombolással. Mintha végig velük lettem volna. Adam és Leonard, a két bátyám napokig el sem engedtek maguk mellől, amin édesanyám csak mosolygott. Magához ölelt, csókot nyomott homlokomra és annyit suttogott, hogy megtaláltam az utam és végre hazatértem. Emlékszem még azt is hozzátette, hogy éppen időben az ebédhez. Boldog voltam. Eltűnt az üresség. Eltűnt a magány s ha megszűnni nem is de csökkent a fájdalom.
Ugyanakkor Johnról sem feledkeztem meg. Szerettem őt, azt hiszen szerelmesen szerettem. Ismét felkerestem, elhívtam magunkhoz. Ő csak bólintott, magához ölelt, hosszan csókolt, szeretetteljesen, simogatta a hajam, magába szívta illatom, és én úgy éreztem ha ő nem lett volna sosem találom meg az utam, csak vak ösvényeken jártam volna. Ekkor 22 éves voltam. A világot kellett volna akarnom de én csak a boldogság útját kerestem, a hidat a látható és a láthatatlan világ között. John volt a híd. De ő maga is változott. Jobb ember lett, megváltozott.
Nem számított. Szerettem és ő is engem. Ő volt az én kapcsom a boldogsághoz, ő terelte lépteim. Anyám is megszerette és két bátyám is, azt hiszem főleg azért mert ugyan olyan idősek voltak mint John.
Képességem a nászéjszakánkon tört fel igazán, jobban mondva ekkor értettem meg. Amiről még nem meséltem, az hogy egész életemben láttam az emberek vágyait, felületesen ugyan de éreztem őket, de annak tulajdonítottam, hogy anyám telebeszélte a fejem a sok misztikummal melyeket annyira szeretett. Azon az éjszakán viszont a bőrömre folytak, bennem lüktettek férjem vágyai, láttam, éreztem, halottam s ízleltem őket. Először imádtam, hogy tudod mire vágyik mi kell neki, mit adhatok magamból. Ő is imádta.
Aztán csak rosszabb lett. Az első és egyetlen kellemes emlékem a képességemmel kapcsolatban és ez, és ezt már csak a legrosszabb követi.
Mint kiderült a vágyak valahogy kapcsolatban állnak a tetoválásaimmal – azok életre kelve szipolyozták mások vágyait, vagy tapasztották át másra olyan elviselhetetlenül kínzón, szinte kiélveztetve az embereket, hogy azok belehaltak.
John is így csatlakozott apám és testvéreim mellé a mennyekbe. Anyám halála után történt – kétségbeesett voltam, megszakadt a szívem. Fájt, kínzóan de minden érzelmet elnyeltem, elfojtottam mert féltem csalfa körökbe húznak majd ahogy akkor is tették mikor elvesztettem apám és bátyáim. Egyik éjszaka mikor John az ölébe húzva ringatott, kedves altatót dúdolva lelkemnek, elvesztettem az irányítást; a vad előtört belőlem, a tetoválások mint gonosz sötét árnyak előtörtek, nyakára fonódtak és addig fojtották még meg nem halt. Én pedig átkoztam magam és átkoztam a világot. A tengerbe szaladtam, hogy annak jege megfagyassza szívemet és más szerveim, hogy elvigyen a halál mert így igazán pokol a lét.
Ekkor jött egy begyűjtő. Megmentett. Elmesélte a legendákat, és választást ajánlottam. Úgy érzem megérdemlem a földet, megérdemeltem Serenust mi a legmesszebb van otthonomtól– a szenvedést mi halandó életemben vár azokért amiket tettem. A szenvedésért, hogy halált hoztam, és attól félek, sosem lesz elég idő, vagy elég ember megmentése ahhoz hogy valaha is újra tiszta legyen a lelkem, vagy hogy ismét megtaláljam a hidat a világok között.
