Lehet a tested elpusztíthatatlan, ha a gyémánt csillogás alatt szíved összetörik, és erőtlenül ver tovább. A dobogás sosem szűnik, napok, hetek, évek telnek el, anélkül, hogy eljönne az utolsó perc…
Visszagondolva a múltamra sokszor megijedek. Hogy lettem az, aki? Olyan tökéletes volt minden… Szerető anya, apa, nővér … És mi maradt mára? Gyűlölet, és üresség. Már sírni sem tudok és az érzéseim is egyre fakulnak. Olyan, mintha belül haldokolnék, mintha egy szakadék mélye felé zuhannék, és senki sem tudna, vagy akarna megmenteni. Csak a feketeség vesz körül, sehol egy arc, egy felém nyúló kéz, sehol egy reménysugár, amibe kapaszkodhatnék… És a legszörnyűbb, hogy a szakadék mélyén sem a halál vár, hanem valami sokkal rosszabb: az örök magány. Képtelen vagyok meghalni, de nincs miért élnem.
Már nincs.
Everett békés kisváros, mindig is az volt, a rengeteg eső ellenére is szerettem ott élni. Sosem volt gondom az iskolával, kifejezetten élveztem a tanulást, mindent, ami kicsit többet mutatott meg a világból, túl az örök felhőtakarón. Barátok vettek körül, és nevetés… a saját nevetésem. Milyen régen is volt az, már el is felejtettem, milyen egyáltalán mosolyogni.
A családom olyan volt, mint a minket körülvevők. Szerető szülők, egy nővér, rendben tartott kétszintes ház, örökké zöld sövénykerítés, gondozott, elkerített kertecske, és a gyepet koptató kutya. Anya írónő volt, bár sosem volt ismert, a könyveinek bevételével kiegészítette tolmács apám keresetét. Sosem kellett nélkülöznünk, de nem is vártuk el, hogy mindent megkapjunk, sem én, sem a nővérem nem akart hisztiző, elkényeztetett csitrivé válni.
Ariana volt a legjobb testvér, akit csak kívánhattam magamnak. Bár a modora kissé nyers volt a többiekkel szemben, és korántsem barátkozott olyan könnyedén, mint én, hozzám soha egy rossz szava sem volt. Mi voltunk egymás legjobb barátnői, még akkor is, ha nekem rengeteg másik is volt. Egy ideig unszoltam, jöjjön el velem szórakozni, de a negyvenedik visszautasításnál letettem róla. Egy év múlva derült csupán ki, miért volt olyan zárkózott.
Hazafele tartottunk, de nem akartunk kerülni, és nem gondoltuk, hogy szürkületkor is van mitől félnünk, hát átvágtunk az építkezésen. „Ugyan, mi jöhet szembe? A baltás gyilkos, és a láncfűrészes gyilkos karöltve?” – kérdezte Ariana.
Mindketten nevettünk, de a vigyor az arcunkra fagyott, mikor rájöttünk, hogy az építkezésen parkoló gépek mögül megannyi szempár villan felénk. Bekerítettek.
Emlékszem rá, milyen sebesen, zihálva kapkodtam a levegőt. Emlékszem a félelemre, amely megkörnyékezte a szívemet. A gúnyos röhögésük és a talpuk alatt nyikorgó kavics hangját a mai napig nem tudom kiverni a fejemből, ahogy az érintésüket sem.
Ria a következő pillanatban eltűnt mellőlem, és a támadóink meglepetten hőköltek hátra. De én ijedtem meg a legjobban.
Egy másodperccel később tűnt fel ismét, a támadók körén kívül, kezében egy tőrrel. Csakhogy ők is felfegyverkeztek: kések és egy pisztoly is előkerült, utóbbi pont a legrosszabb helyen: A hátam mögött, és pont takartam Ariana elől, semmit sem tehetett, sőt, nem is látta azt. Nekem pedig a torkomra fagytak a szavak. Elhajította a kést, meg akart védeni. És talált. Egy vércsepp fröccsent a karomra, a kör máris lazább lett, és futni kezdtem felé. Ekkor dördült el a pisztolylövés a hátam mögött. Nővérem ismét eltűnt, de elkésett, pedig akkor még feláldozta volna értem az életét. Még odaállt volna a golyó elé.
Gyémánt csillogása vakított el, és én behunytam a szemem. Vártam a kínt, ám a fájdalom elmaradt, csak egy koccanást éreztem, de csak annyira fájt, mintha megdobtak volna egy szivacslabdával. Sosem gondoltam, hogy ilyen könnyű lesz, azt hittem, ez a fény… a mennyekbe visz. Akkor még hittem ezekben a mesékben is.
Félve nyitottam ki a szemem. A csillogástól még mindig hunyorogtam, de hamar hozzászoktam. Addigra ez volt az egyetlen fényforrás az építkezésen, merthogy még mindig ott álltam, élve, sértetlenül. Sérthetetlenül. A ragyogás az én bőrömből jött, amelyről visszapattant a golyó. Kemény volt, mint a gyémánt, és a teliholdnál is erősebben fénylett, megvilágítva a pusztítást, amit Ria tehetetlen dühében felszabaduló indulata okozott. Körülöttünk megannyi holttest, szívükből tőrök álltak ki, de Ariana nem is foglalkozott velük. Megkövülten állt, és nézett rám, nem hitte el, hogy életben vagyok, és, hogy nincs egyedül az erejével.
A csillogás lassan elmúlt, és ő átölelt. Semmi megbánás vagy harag nem tükröződött a szemeiből, csak színtiszta megkönnyebbülés. Én sem tudtam rá haragudni, hiszen megmentette az életünket. Segítettem neki összeszedni a bizonyítékokat: a tőröket, aztán hazateleportált bennünket. Alig néhány percet késtünk a szüleinkkel megbeszélt időponthoz képest, megúsztuk egy apró feddéssel. Anyuék semmit sem gyanítottak.
Aznap éjszaka aligha tudtam volna elaludni. Ültem az ablakpárkányon, és a holdat figyeltem. Fénye felé nyújtottam a tenyerem, hátha attól volt az egész, de semmi sem történt. Magamban újra és újra végigpörgettem az aznap történteket, de nem jöttem rá, mi élesztette föl testemben a képességet.
Ariana árnyéka vetült az arcomra, de nem ijedtem meg. A teleportálása már nem ért váratlanul. Vártam, hogy megjelenjen, nem tudtam elképzelni, hogy valaki képes legyen elaludni egy ilyen nap után.
– Szia. Hogy vagy? – Ült le az ablakpárkány túloldalára.
– Hogy kéne lennem?
– Összezavarodva, értetlenkedve, válaszokat keresve, félve a jövőtől…
– Csak elgondolkoztam. Az egyetlen kérdés, amire választ szeretnék kapni, az a miért. De rengeteg dologgal kapcsolatban.
– Mutánsok vagyunk, Aurelia, mások, mint a többiek. Ajándékot kaptunk az élettől, egy lehetőséget, amit nem szabad kihasználatlanul sutba dobni.
– Nem is tudnám megtenni. Mi van, ha egyszer valamitől csak úgy elkezdek csillogni az iskolában?
– Látod, én is attól féltem, mi van, ha annyira unom magma, és hipp-hopp elteleportálok fizikáról. Vagyis… tudod, ez nem ilyen egyszerű. Amikor teleportálok koncentrálnom kell, hogy visszatérve is önmagam legyek. Nem tudom, min haladok keresztül olyankor, de megvadulok. Ölni akarok, és ha nem figyelek, megteszem. Ma csak arra tudtam gondolni, mikor eltűntem, hogy megöltek téged, és a bosszúvágy és a gyász keveréke a düh táptalaja is egyben. Ezért öltem meg őket. És ezért nem barátkoztam soha. Őket is bármikor megölhetem.
– Mi lett volna, ha szimplán egyből elteleportálsz minket onnan?
– Féltem, hogy a teleportálás után megint megvadulok. Túl közel lettél volna. Utána már levezettem a dühömet, már nem volt mitől félnem, mikor hazahoztalak.
– Értem… és szerinted én mitől… – nem tudtam befejezni a mondatot.
– A veszélyérzet, a félelem váltja ki először, de hogy legközelebb mikor fog megtörténni, nem tudom. A legjobb lenne, ha kihasználnánk a hétvégét, és kísérletezgetnénk kicsit.
Elég hamar megtaláltuk a választ. Szombat reggel túrának csúfolt indokkal belevetettük magunkat az erdőbe, messze mindenféle túraútvonaltól, ahol nem találhatnak ránk. Nővérem elsőre eltalálta. Egy tőrt közelített a bőrömhöz, és mikor az már csak néhány milliméterre volt tőle, ismét megtörtént. Egyre gyorsabban nyúlt felém, tőrrel a kezében, de mindig megjelent a védelmező burok. Végül megengedtem, hogy felém hajítsa, már nem féltem. Ismét megjelent a pajzsom. Aznap mindent kipróbáltam. Sziklákról ugrottam le, tűzbe tettem a kezem, mindenféle sérülés nélkül. De észrevettem, hogy a karomon van egy gyengébb rész, a durvább mutatványoknál mindig sajgott. Oda fröccsent aznap éjjel az első halott férfi vére. Csak egy apró folt, és így is képtelenség áttörni, de a fájdalom mindig észhez térít. Örülök, hogy ott van. Emlékeztet, hogy soha ne felejtsek el önmagam maradni.
Később minden délután együtt gyakoroltunk. Ria nagyon élvezte, hogy a harcművészeti tudását tökélyre fejlesztheti, van élő alanya, aki ráadásul sérthetetlen. A burkot azóta is csak életveszéllyel tudom előhívni, de már megtanultam, hogyan változtassak dolgokat ilyenkor, átalakulva én magam is gyémánt keménységűvé, és így tudok harcolni velük. Persze amint megszűnik az életveszély, ezek a tárgyak is visszavedlenek régi önmagukká.
Minden jól ment, fél évvel ezelőttig. Ariana is egyre könnyedébben teleportált, nem kellett annyira félnie attól, hogy úrrá lesz rajta a vérszomj. Emberek közé járt, barátot szerzett, végre kezdett élni, a legnagyobb örömömre. Csakhogy nem a legjobbal kezdett. Mikor egy házibulin rájött, hogy kihasználták, dühösen teleportált haza a mosdóból, és én lélekszakadva futottam utána, mert bár nem mondta, tudtam, hova ment. Tisztában voltam vele, milyen zavart és dühös volt, és afelől sem kételkedtem, hogy a szüleimnek nincs védőpajzsuk.
Elkéstem. Csak a holttesteket találtam a nappaliban, és Ariana a fotelba kuporodva zokogott.
Túlságosan szerettem ahhoz, hogy hagyjam, hogy a rendőrök elvigyék. És már csak ő maradt nekem. Nem adhattam a rendőrök kezére. Elrángattam onnan, az éjszaka leple alatt szöktettem meg. Eleinte nem akart jönni, félt, hogy engem, vagy valaki mást is megöl, de rávilágítottam a tényre, hogy én elpusztíthatatlan vagyok, és megígértem, majd olyan helyeken megyünk, ahol senki nem járkál éjszaka.
Hiányoztak a szüleim. Haragudtam rá, de nem mutattam, mert sajnáltam is. Akárhányszor eszembe jutott a boldog múlt, elsírtam magam, nem tudtam erős lenni. El sem köszönhettem a barátaimtól. Egyre kevesebbet mosolyogtam, egyre mogorvább lettem, csak a nem létező cél lebegett a szemem elől.
De nővérem is megváltozott. Próbált elfelejteni érezni, hogy a dühöt se tudja érzékelni, hogy ne lehessen mérges, vérszomjas. De ez azzal járt, hogy szeretni is elfelejtett. És egy nap minden megváltozott.
– Relia…
– Mi az? – kérdeztem, miközben az utcákat fürkésztem. Kihaltak voltak.
– Menj haza! – Nem kérés volt. Parancs.
– Tessék?
– Jól hallottad. Ez nem a te harcod. Te ajándékot kaptál, én átkot, már tudom. Nem kell vinned a keresztemet, kösz, egyedül is elbírom. Majd találok megoldást, egy helyet, ahol segíthetnek. Te éld az életed, a múltad.
– Nélküled és anyáék nélkül nincs múltam. Különben is, minden államban köröznek, szerinted hogy fogadnának otthon? – kérdeztem könnyeimmel küszködve. – És ha ilyen messzire jutottunk, miért fordulnék vissza?
– Akkor máshogy mondom. Relia, egy púp vagy a hátamon, aki lelassít. Elég volt belőled.
– Nem rázhatsz le ilyen könnyen – ráztam meg a fejem.
– Dehogynem. Tűnj el innen! – üvöltött rám, és felém hajította kését. Noha tudta, hogy nem bánthat, tisztában volt vele, hogy ez nekem jobban fáj, mint bármi. Hogy a lány, aki elém állt volna, mikor egy golyó fenyegetett, most először életében, őszinte dühvel támadt rám. Nem akartam elhinni, hogy ez a rideg, érzéketlen nő és a régi Ariana egy is ugyanaz a személy.
– Nélkülem gyilkos leszel.
– Én ölésre születtem. A sorssal nem szabad játszani – mondta, és elteleportált. Napokig ténferegtem az idegen városban, kerestem, a nevét kiabáltam, az emberek őrültnek néztem. Nem akadtam a nyomára, soha többé.
Ő volt az egyetlen kapocs, ami ehhez a világhoz szegezett. Most már céltalanul lebegtem, a napok egybefolytak, nem indultam tovább. Olyan volt, mintha a gravitáció nem hatna a lelkemre, s míg testem a földön jár, az a világűr egy távoli pontján, feketeségben lebeg, haldokolva, testemre várva. De az sosem követheti. Ide köti az átok. Mert én is azt kaptam, hiába tekintettem rá mindig ajándékként. Irigyeltem a normális embereket, akik a legszebb képességet kapták születésükkel: a halált.
Én csak tengettem mindennapjaimat, s akárhányszor felébredtem, arcokat láttam magam előtt. Kísértettek az emlékek. Álmaimból könnyezve ébredtem, nap közben mindenkiben rég nem látott barátot véltem felfedezni…
Azt hittem magányom sosem ér véget, mikor Joanne rám talált. Praesysről, új világokról, örök életről, képesség feletti uralomról beszélt. Meg valami Vadról. Eleinte nem tudtam, mire gondol. Aztán rájöttem, hogy ez az a valami, ami nővéremet állandó gyilkolásra késztette. Persze, az én képességem ereje a védelemben volt, és mint mindentől, ami árthatott nekem, eme szörnyűségtől is megóvott, noha nem egészen értem, hogyan. Rábólintottam. Azt mondtam, legyen. És Joanne próbálkozott. Először kővé akart dermeszteni, de a burok megóvott. Fegyverekkel hiába is próbálkozott volna, így mérgeket itatott velem, de azok nem hatottak. Mintha a védőpajzsom belül is létezne, és megakadályozná, hogy a méreg felszívódjon. A betegségekkel is így vagyok… egyszerűen még náthás sem voltam, mióta a képességem jelentkezett.
Végül, miután minden gyilkolási módot kipróbált, Joanne feladta. Azt mondta, létezik olyan képesség, amellyel át tudnának vinni, de ő még csak hírből hallott ilyen mutánsról, így Serenusba küldött. Arra kért, hogy várjak, és ő mindent megtesz, hogy áthozhasson. De ahogy Diane kezei alatt csiszolódtam, és tanultam meg értékelni az erőmet, már nem is akartam igaszán átkelni. Nekem megfelelt az élő pajzs szerepe. Tanultam, rengeteget tanultam, nemcsak az erőmről, de a lélekről, a világról, a többiek képességéről, a küzdelemről. Életről, halálról, szenvedésről, és megértésről, türelemről. Begyűjtő akartam lenni, hogy segítsek a többi, Arianához hasonló mutánson, hogy legyőzzék a vadat. Nekem nem árthatnak, nem kell félnem. Csak hitet kell adnom nekik, és mellettük kell állnom, amíg megküzdenek énjük sötét oldalával. És egy nap talán a sors ismét összehoz Arianával. És ezúttal talán hallgat rám. Mert hiszem, hogy a lány, aki egykor a golyó elé vetette volna magát, még mindig ott bujkál benne.
