Nincsenek boldog emlékeim, a rosszak minden mást kitöröltek fejemből, mégis félek a múltam elfelejtésétől. Hisz szükségem van a szörnyű árnyképekre, hogy önmagam maradjak, hogy emlékeztessem magam: én magányra születtem, s csak egy gyilkos vagyok.
Ha mélyre ások elfeledettnek hitt emlékeimben, talán sikerül találnom néhányat azokból az időkből, amikor még boldog voltam, mikor szerető családom volt, s barátaim. De ők ma már csak romok, kődarabok, s – akárcsak életem szilánkjait – képtelenség őket újra egésszé, éppé varázsolni. De egy kicsit pörgessük vissza az idő kerekét, mondjuk 16 éves koromig, mikor megismertem életem első szerelmét. Hónapokig a fellegekben jártam, minden gondolatom körülötte forgott, még a tanulásról is megfeledkeztem néha – pedig ez sosem volt jellemző rám -, de boldog voltam. Azt hiszem, a barátaimat is elhanyagoltam, legalábbis ez lehetett az oka, hogy egyikük, Kyra számon kért, megvádolt, hogy már semmi más nem érdekelt, és az mondta, egyszer nagyot fogok csalódni, de ha továbbra is ezt folytatom, ő nem lesz ott, hogy megvédjen. Replikáztam, és rá is mutattam, mikor azt válaszoltam, hogy ő az, aki nem viselkedik igaz barátként. Ő dühösen kapta el a kezemet. Valamit mondani akart, de sosem tudtam meg, mit. Abban a pillanatban kővé vált. Kézfeje szorosan csuklóm köré szorítva, szája szólásra nyitva, haja lobogva a csípős esti szélben dermedt meg. Értetlenül álltam, sikítoztam, de az udvarunkban beszélgettünk, senki nem volt otthon. Órákig vártam a csodát, mozdulatlanul főve a napon, mígnem bátyám, Matt rám talált. Azt hittem, napszúrást kaptam. Hiszen Matt évekkel ezelőtt meghalt, rögtön az után, hogy betöltötte a 22-t! Ám valóban ott volt, s mikor meglátta Kyra kővé dermedt alakját, láttam a szemében megcsillanó rettenetet, s azt is, miként csapott át megértéssé a szörnyülködés. Én pedig csodálkozva figyeltem, ahogy szótlanul közelebb lépett, és Kyra "szobrára" tette kezeit, mire a kő apró, porszemnagyságú szemekké omlott szét a szemem láttára, melyet a könnyű koraesti szellő egyszerűen felkapott, és szétszórt. Igen, ő is mutáns volt. Amihez hozzáért, egyszerűen atomjaira esett szét, és ami a legszörnyűbb volt, hogy ő is érezte a láncait rázó Vadat, mely ki akart törni testéből, és gyilkolni akart. Ezért döntött úgy akkor, hogy átkel Veritame világába, és Praesys csapatát erősíti, mint begyűjtő, hiába vágyott ebben a világban maradni. Itt ismerte meg élete szerelmét is, bár akkoriban már begyűjtő volt. A nő, Amelia Lahen a mai napig Serenus gyógyítója – s Matt az ő gondjaira bízott –, de az ő szerelmük még a világokat is könnyedén áthidalta. Noha begyűjtőnek tilos a Földön töltenie túl hosszú időt, én tartottam neki a hátam, miután átkeltem. Mert, noha inkább maradtam volna Ameliával Serenusban, néhány héttel később, mikor már egész könnyedén parancsoltam megálljt gyilkos alteregómnak, újabb tragédia történt.
Hazalátogattam, hogy elmondjam anyáéknak, jól vagyok, de elköltözök. Elmúltam 18, jogom volt hozzá. Ám barátom, James hamar megtudta, hogy a városban tartózkodom, és átjött meglátogatni. Én pedig... kifakadtam. Elsírtam magam, éreztem, hogy belül összeroppanok. Ahogy meglátta, milyen állapotban vagyok, magához húzott, és nyugtatni próbált, én pedig igyekeztem ellökni magamtól. Mikor sikerült, el akartam mondani, mi történt, mire ő arcomhoz ért, le akart törölni egy arcomon magának medret vájó könnycseppet. Lassú voltam… az ember, akit mindenkinél jobban szerettem, nem mozdult többé. Nem tétovázhattunk tovább Mattel. Még aznap átvitt.
A halálom gyors volt, noha fájdalmas. Éreztem, ahogy testem atomjaira szakad szét, de tudtam, így lesz a legjobb.
Sosem bántam meg, hogy hátrahagytam a múltam. Képtelen lettem volna továbbra is ott élni, ott még élénkebben törtek volna rám az emlékek és a bűntudat, márpedig a boldog idők álmai így sem hagynak nyugodni. Sosem fogom tudni feledni az éveket, amik alatt Kyra vigasztalt, nevettetett, segített, és a barátom volt, sem a James mellett töltött hónapokat.
De mégis Praesys kastélyában leltem végül otthonra. A Vad eltűnt, a képességem megnyugodott, de ez nekem nem volt elég. Gyakoroltam, először csak növényeken, és addig nem pihentem, amíg tényleg csak akkor aktivizálódott az erőm, amikor szerettem volna. Igaz, a mai napig félek az érintéstől, és ha megnyugodnék, és ölelő karokba vetném magam, a múlt kísértetei megakadályoznak.
Alig két éve voltam Praesysben, mikor begyűjtővé avattak. Fantasztikus idők voltak ezek, sosem voltam boldogabb. Sokszor jöttem a Földre, hogy meglátogassam sógornőmet és unokaöcsémet, Simont, illetve Matték fogadott gyermekét, Sairah-t. Ráadásul, mivel rólam nem tudták sehol, hogy meghaltam, csak azt hitték, megszakítottam minden kapcsolatot családommal, nem volt tilos hosszabb időt is ott töltenem, hisz senki ismerősbe nem futhattam, akit esetleg meglephetett volna, hogy élek.
Aztán a dolgok kezdtek megváltozni. Exemplar megerősödött, és – noha mindketten gyűlöltük az ok nélküli gyilkolást – mi magunk is a harcosok oldalára álltunk, hogy visszaverjük a támadásokat.
Egy nap, mikor Sanctarra városában két nagyobb csoportunk ütközött meg, mi ketten meghúzódtunk egy kis utcácska sötét árnyai közt, és tervet készítettünk. Közel kellett kerülnünk ellenfeleinkhez, hogy használhassuk erőnket. Azon voltunk, hogy míg társaink küzdenek, mi mögéjük kerülhessünk. Ám valami… rosszul sült el. Ahogy az árnyékok rejtekében osontunk, a sötétség életre kelt körülöttünk fojtogatott bennünket, és hiába küszködtem és rúgkapáltam, tudtam, hogy Ármány csapdájából nem menekülhetünk.
Ármány árnyai ugyan elég szilárdak voltak ahhoz, hogy kővé dermesszem őket, de pont, hogy satuba fogták karjaimat, és lehetetlen volt hozzájuk érnem. Ám Matt mellettem kiszabadította egyik kezét. Mielőtt Ármány intésével parancsot adhatott volna sötétségből született szolgájának, bátyám elpusztította az engem fogva tartó árnyat.
Azután minden megváltozott. Én mondtam el Ameliának a szörnyű hírt, mely engem is olyannyira maga alá temetett, hogy utána hónapokig nem látogattam újra a Földre. Csak, mikor már elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy szembenézzek sógornőmmel és egyben legjobb barátnőmmel anélkül, hogy én magam roppannék össze az emlékek súlya alatt.
De mégsem telik el nap anélkül, hogy ne gondolnék halott szeretteimre. Az ő arcukra ébredek reggelente, és sosem fogok megfeledkezni róla, hogy gyilkos vagyok: megöltem az álmaim.
