Ana Sayer

Immár 80 éve annak, hogy megszülettem egy jómódú család 3. leányaként. Egyetlen ok miatt mesélem el életem történetét. Az, hogy csatlakozz hozzánk, a lázadókhoz.
Már kiskoromban éreztették velem, hogy felesleges vagyok. Egy kolonc csupán, semmi több. Míg testvéreimet magántanárhoz járatták, zeneórákat adtak nekik, s míg őket elhalmozták ajándékokkal és szeretettel, addig én a szakáccsal főztem, a takarítónővel takarítottam, a fészerben aludtam. Ez miatt rengeteget sírtam… akkor. Ma már semmiért nem ejtek könnyet. A szolgák neveltek, ők adták meg nekem azt a szeretetet, amit szüleimnek kellett volna. De sosem bántam. Fájni ugyan fájt, de nem bántam, hisz így szolgasorsba taszítva megtanultam, milyen szembenézni az élettel, és a gyarló fájdalommal, ami kísértő szellemként tér vissza, amikor csak lehet. A különbség annyi hogy ma már én hozom a fájdalmat – másoknak.

Képességem először akkor jelentkezett, mikor szüleim közölték a „szolgákkal” a családommal, hogy menniük kell, mert jobb munkaerőt találtak. Eszméletlen düh gyulladt bennem, szó szerint. Lángok nyaldosták a bőröm, majd az otthonomnak nevezett ház falait. Minden ami „szüleim” s „testvéreim” számára értékes volt, mind porrá lett. Tudták, hogy én voltam, hisz nem normális, hogy egy ember, egy gyerek, égő testel, jöjjön ki, égési sérülés nélkül. 12 éves voltam ekkor.

Természetesen, ahogy az várható volt, orvosokhoz küldtek, gyógyszerekkel tömtek, majd mikor már tényleg csak a család fattya voltam, elmegyógyintézetbe kerültem. Ma is pontosan emlékszem a napra hisz aznap volt a születésnapom. A keserű évet nem hagyhattam magam mögött – mert újabbak következtek. Először sokat sírtam, hogy ennyire gyűlölnek. Aztán elcsendesedtem. Majd teljesen magába fordultam. Nem beszéltem, sem, az ápolókkal sem senkivel. Folyton gyógyszereztek. Volt mikor már annyira kába voltam, hogy nem tudtam, melyik nap után mi jön. Viszont képességem egyre erősödött.
Az elmegyógyintézet szürke falai között őrültként kezeltek, olyan betegként, akinek a bajára nincsen gyógymód, sem pedig segítség. Nem volt hozzám fogható vagy hozzám hasonló ott, így élvezettel kísérleteztek rajtam, azon a gyermeken kit sosem látogat senki, ki örökké egyedül maradt.

17 évesen már csak egy korcsnak tartottak semmi többnek. Fájt minden másodperc, amit a zárt falak között kellett töltenem. Néha volt egy-egy órám, amikor kint lehettem a szabadban – de a gyógyszerek miatt olyan kábult s béna voltam, hogy nem sokat érzékeltem belőle.

A fájdalom végeláthatatlanul űzött ki belőlem minden érzelmet – egyet kivéve. És az, az egy nem más mint a düh. A harag olyan elemi erővel tombolt bennem, melyre nincsen szó. Talán az, hogy magam körül felemésztettek mindent a haragomból fellobbanó lángok, megfelelő leírása lehet a történteknek.
Egy idő után sikerült elhitetnem az ápolóimmal, hogy tényleg beveszem a gyógyszereket… azokat újra és újra elrejtettem, elégettem őket a számban… mert erőm volt az egyetlen mi velem maradt ebben a silány tehetetlenségben. És egyik éjjelen gyógyszerekkel tömtek egy hozzám hasonlót – mert akkor már nem én voltam az egyetlen mutáns, akin kísérletezhetnek. A kislány hasonlított rám… de nem volt olyan erős, mint én és aznap éjjel meghalt. Felgyújtottam mindent, amit lehetett. Mindennek s mindenkinek vesznie kellett. És el is égtek gyönyörű, de gyilkos méreggel itatott lángjaimban.

Aztán vándorlásba kezdtem. Serenus városa akkor még gyönyörű volt s pompázó. Egyszóval számomra undorító. Szerencsére felfigyelt rám egy mutáns – egy lázadó. Tanisha. Mesélt a vadról mi bennem erősebben lépett fel mint bárkiben eddig, minek köszönhetően nem éreztem bűntudatot soha, egyetlen perc erejéig sem mikor gyilkolt, mely megvédett ha kell és előretört mikor szükséges volt. Azt mondta, lehetek a vad nélkül is tökéletes gyilkos, mert az én lelkem már akkor halott volt. Igent mondtam, végzett velem, és új életre lelhettem Exemplar világában. Tökéletes gyilkoló gépet nevelt belőlem… nem is akár milyet. Erőm hatalmasabb, mint valaha, és Ármány szolgálatába álltam – örök hű katonája lettem a seregének. De csak neki hajtok fejet… no meg egykori mentoromnak. Mások nem érdekelnek – se a lázadók közül, se senki más.