Marcus Grander

Üdv.
Hogy ki vagyok? Honnan jöttem? Nos, én is eme kérdésekre kutatom a választ, már hosszú idők óta, sajnos eddig mindhiába. Életem történetének rejtett zugairól a fátylat, nem tudom fellebbenteni, így igazi mivoltomat sem ismerem, csak azt tudom elmesélni, milyen lettem.

Születésem idejének, csak egy részét ismerem. Anyám egy árvaház küszöbére rakott le, és hagyott magamra. Egy ápoló figyelt fel sírásomra. Ahogy azt kell, befogadtak, és egy lettem az árva gyermekek közül. Állítólag, nyugodt gyerek voltam, nem sírtam sokat, és nem törtem borsot a nevelők orra alá sem. Visszaemlékezésem most kezdődik.

14 éves koromban lehetett, mikor megjelentek szárnyaim. Elsős iskolaévemben rengeteget csúfoltak, bántottak, volt, amikor a veréstől sem riadtak vissza. Nagyon fájt, hogy ennyire nem tudják elfogadni a lényemet. Ez az intézetben sem volt másképpen. Mutáns, korcs, és ehhez hasonló fájó, s bántó szavaikat, csak úgy köpték rám. Szárnyaimat rejtegettem, ahogy csak tudtam, de ahányszor lekötöztem őket, hátam szörnyen fájni kezdtek. Egyik este, mikor már senki sem láthatott, kimentem az intézet kertjébe és kitártam őket. Fantasztikus érzés volt, végre szabadon hagyni szárnyaim, had simogassa a szél hatalmas tollaim.

Egy ideig élveztem, mikor valaki megszólított. Riadtan húztam össze szárnyaim, és magam is. Az illető, azt mondta, nem kell, féljek tőle, majd ő segít nekem, majd eltűnt. Másnap, ugyanez a férfi eljött, és örökbefogadott. Nem akartam elhinni, hogy végre kellek valakinek, még így mutánsként is. Mosolyogva, és vidáman távoztam. Otthonán viszont ledöbbentem. Nem ház volt, otthon vagy albérlet, sőt. Egy kisebb ha lehet így mondani palota volt. A férfi felesége a halálán volt és más vágya sem akadt mint egy gyermek. Ő nem adhatott életet, a rák elpusztította a méhét. Akkor ez a betegség egyáltalán nem volt kezelhető. Erre emlékszem.

Nem csak anyám de apám is mindennél jobban szeretett. Elfogadtak, olyannak amilyen vagyok. Mutánsnak. Természetesen titkon mögé lapultunk, senki nem tudhatott arról mi vagy ki vagyok. Igazából se ők se én magam nem tudtam, és ez jó ideig így is maradt.
Iskolába írattak, ahol kitűnően végeztem. Megérdemelték, hogy jól teljesítsek. Mindent anyám mosolygó arcáért tettem. Szeretem anyámat. Gyönyörű nő volt, kit túl korán emelte ki az élők sorából. Úgy tettünk ahogy kívánta. Az Atlanti óceánnak áldoztuk lelkét és szellemét. Apám rendkívül okkult ember volt és hitt benne mindig is, hogy a léleknek is meg kell találni a halál utáni békét, meg kell találnia a szellemnek az ösvényt melynek segítségével elszakadhat a földi kötelékektől, a láncoktól melyek nem engednék távozni innen. Emlékszem, tisztán előttem van a kép, ahogy apám mellett ülök az óceán homokos partján, lábainkat megfürdetik a hideg hullámok, szárnyaimat simogatja a szél, és csak hallgatunk. Némán, hosszú órákon keresztül és csak apám elnyelt könnyei törték meg néha a csendet. Hallgattuk a vén háborgó énekét, a siratót mely mintha csak anyámnak szólt volna. El akartam rohanni, el, messze de apám egyetlen pillantása elég volt ahhoz, hogy tudjam, nem hagyhatom magára… most nem. Még csak 18 éves voltam de már megszakadt a szívem, a nőért és a férfiért kik a legönzetlenebb emberek voltak a világon, és a férfinek mégis el kellett vesztenie asszonyát. Bocsásd meg nekem, hogy nem illetem őket a nevükkel. Túl fájó a múlt.
21 évesen aztán újra az óceán partján voltam. Immár egyedül. Apám 3 évig bírta a fájdalmat, mely emésztette lelkét, betegségek sora támadta, átkozta az élet, mostoha volt a fájdalom és ő végül nem bírván ezt meggyilkolta magát. Az óceán újra siratót énekelt, a hullámok összecsapva harcoltak az útnak eresztett lélekért, és most én voltam az ki némán nyelte el könnyeit. Fájt, pokolian fájt, hogy is ne fájt volna?!
Üvölteni tudtam volna, toporzékolni mint egy gyermek, de már nem voltam az, nem tehettem meg, az élet megmutatta: már egyedül vagy, nem lehetsz többé rémálmokkal küzdő kisfiú!
Földrengés rázta meg Kanadát. Igen jól olvasod barátom. Egész Kanada megremegett. A föld kettéhasadt, pontosan úgy mint ahogy az én szívem is anyám elvesztésekor. Dühöm okozta, ma már tudom. Akkor riadtan menekültem el, elfeledkezve a néma hallgatásról, elfeledkezve arról, hogy meghalljam a szelek suttogását. Futottam, egyre messzebb az erdőben melynek fái ítélő bírákként meredtek rám. Gyűlöltem, hogy így figyelnek! Veszniük kellett! Az erőm pedig, a vadnak köszönhetően megnövekedve emelte ki a fák gyökereit amik aztán holtan zuhantak össze.

El kellett menekülnöm. Körbeutaztam hát a földet, hagyatékomból tellett rá, így mi tartott volna vissza? És közben kutattam… nem csak olyanok után amilyen én magam vagyok, oh nem. Anyám még bimbó korában kutató volt ahogy apám is, így mindent tudtam ami ahhoz kellett, hogy jómagam is az legyek. Maja és inka legendák után kutattam szüntelen, mindent meg akartam ismerni. Egyedül arra nem számítottam, hogy megismerem Alexandriát. A nő inka volt, a leggyönyörűbb akit valaha láttam. Féltem megszeretni. Féltem, mert vegytiszta fájdalom öntött el ha arra gondoltam, hogy őt is elveszhetem.

Együtt fedeztük fel képességünk rejtett oldalait: ő maga a fény elemét uralta, én a földet. Tökéletes összhangban tudtunk együtt dolgozni, hiszen a fény élteti a földet, ami a világot. Ő pedig engem. Egyik napról a másikra borult fel az egyensúly és vette át szerepét a vad. El kellett tűnnöm a közeléből amilyen gyorsan csak lehetett.

Nem voltam képes messze utazni, ahhoz túlságosan szerettem. Bevallottam neki az igazat és eljöttem. Egy begyűjtő talált rám hatalmas pusztítás közepette. Ő már szintén a holtak birodalmában él, így ő is névtelen marad. Az ereje hasonlított az enyémre, és nálam jóval hatalmasabb volt. Lecsillapított majd elmondta ki ő, honnan jött és a legendát.
Nem volt kérdésem. Azonnal elmentem Alexandriához és elmeséltem neki mindent, töviről hegyire, semmit sem hagytam ki, a vadról is beszéltem, hogy megszabadulhatunk tőle. De ő nemet mondott. Nem akart meghalni és nem akarta otthagyni a földet sem. De végül muszáj volt – Isten útjai kifürkészhetetlenek és ha kiszab egy ösvényt nem térhetünk le róla.
A szívem szavát követtem – vele maradtam, még jó ideig végül, mikor nem bírtam a gyilkolást, a földrengéseket melyek százezrek életét követelte, az állatok megvadulását, a növények őrjöngését, igent mondtam. Beleegyeztem, hogy megöljön a begyűjtő és a másik világba vigyen - ma Praesysnak hívjuk. Végül aztán Alexandriát elérte a halál, erőszak és vér közepette fertőzte meg és mikor megkértem, hogy csatlakozzon igent mondott. Elvettem az életét és újat adtam neki.

Több száz év telt el azóta. Végig néztük jó pár háborút, megéltük hogyan bukik el a föld majd támad fel újra hamvaiból mint a főnixmadár és végül mi magunk lettünk Praesys vezetői. Mindenkin segítünk akin tudunk. Fő feladatunk megtartani az egyensúlyt a világokban, megvédelmezni a mutánsokat maguktól is, és küzdeni az ellenséggel. A végsőkig.